Építsük meg a Felhő Sulit

Sándor — Fri, 07 Aug 2020 11:41:14 +0000

Van egy tervem de mielőtt elmondanám nektek a tervem el kell mondjak egy rövid történetet bemelegítésképpen.

Utánanéztem, hogy az iskoláink jelenlegi oktatási módszere honnan ered. Vissza lehetne tekinteni az időben igen régre, de ha megfigyeljük a jelenlegi oktatás módszereit könnyen rájöhetünk, hogy honnan ered. Körülbelül háromszáz éves és a legutolsó és egyben a földkerekség legnagyobb birodalma alkotta meg. [“A Brit Birodalom”] Képzeld csak el, hogy igazgatni szeretnéd az egész világot számítógépek nélkül és telefonok nélkül, úgy, hogy az adatok kézzel íródnak papírdarabokra és az adattovábbítás hajókon történik. A viktóriánusoknak ez sikerült is. Fantasztikus dolgot csináltak. Megalkottak egy globális számítógépet, mely alkatrészei az emberek voltak és még ma is itt van velünk. Úgy hívják, hogy Bürokratikus Adminisztrációs Gépezet.

A gép működtetéséhez rengeteg emberre van szükség. Így hát egy másik gépet is készítettek, ami az embereket gyártotta: az iskolát. Az iskola termelte az embereket, akik a Bürokratikus Adminisztrációs Gépezet alkatrészei lettek. Az embereknek egyformának kell lenniük. Három dolgot kell tudniuk: Szép kézírásuknak kell lenni, mert az adatok kézzel íródtak; tudniuk kell olvasni; és fejben kell tudniuk szorozni, osztani, összeadni és kivonni. Annyira egyformáknak kell lenniük, hogy egy tetszőlegesen kiválasztott új zélandi embert ha Kanadába helyezünk akkor ő azonnal működőképes lenne az új helyen. A viktoriánusok fantasztikus mérnökök voltak.

Annyira robosztus rendszert terveztek, hogy még a mai napon is itt van velünk és folyamatosan termeli az egyforma embereket annak a gépnek a számára, amely már nem létezik. A birodalomnak vége. Mit csináljunk tehát egy olyan rendszerrel, amely ezeket az egyforma embereket termeli és mi legyen a következő lépésünk – már ha valaha változtatunk rajta valamit.

“Az általunk ismert iskola idejétmúlt”

Ez egy elég erős kijelentés. Mint mondtam az általunk ismert iskolarendszer idejétmúlt. Azt nem mondom, hogy működésképtelen. Nagyon divatos azt mondani, hogy az iskolarendszer működésképtelen. Nem működésképtelen. Csodálatosan meg van tervezve. Csakhogy már nincs rá szükségünk. Elavult. Milyen munkák léteznek manapság? A számítógépek lettek a hivatalnokok. Ezrével vannak minden irodában. És vannak az emberek, akik a számítógépeket írányítják a hivatali munkájukban segítve. Ezeknek az embereknek nem kell szépen írniuk. Nem kell tudjanak fejben szorozni. Olvasniuk tudni kell. Sőt érteniük kell amit olvasnak.

Ez a mai kép, de nem tudjuk, hogy a jövő munkái milyenek lesznek. Annyit tudunk, hogy az emberek onnan fognak dolgozni ahonnan csak akarnak, amikor csak akarnak, és ahogyan csak akarnak. Hogyan fogják az iskoláink felkészíteni a gyerekeket egy ilyen világra?

Hát, teljesen véletlenül kezdtem foglalkozni a témával. Számítógép programozást tanítottam Új Delhiben 14 évvel ezelőtt, és a munkahelyem közelében volt egy nyomornegyed. És azon törtem a fejem, hogy az ottani gyerekek hogy a fenébe fognak megtanulni programozni. Vagy nem is kell nekik megtanulni? Ugyanakkor találkoztam sok szülővel, gazdag emberekkel, akiknek volt számítógépük otthon és azt mondogatták nekem, hogy “Te, az én fiam olyan tehetséges, fantasztikus dolgokat művel a számítógéppel. És a lányom — ő tuti szuperintelligens.” És így tovább. Én meg azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mért van az, hogy a gazdag embereknek csupa fantasztikusan tehetséges gyereke van. (Nevetés) Mit csinálnak a szegények rosszul? Így hát vágtam egy lukat a nyomornegyed egyik falán és beletettem egy számítógépet. Kíváncsian vártam mi fog történni ha számítógépet adok gyerekeknek akik sose kapnának, akik nem beszéltek angolul és azt sem tudták, hogy mi az Internet.

A gyerekek odaszaladtak. A gép olyan 1 méter magasan lehetett és a gyerekek azt kérdezték: “Mi ez?” Én meg azt mondtam: “Ez, őőő, nem tudom.” (Nevetés)

És erre ők: “Akkor mért raktad ide?”

“Csak úgy.”

És megkérdezték: “Hozzányúlhatunk?” Én meg: “Persze”

És otthagytam őket. Olyan nyolc órával később azt láttuk, hogy böngésztek és egymást a böngészésre tanították. Azt gondoltam, hogy ez lehetetlen! Hogy történhetett ez? A gyerekek nem tudtak semmit a számítógépekről.

A kollégáim azt mondták: “Egyszerű eset. Biztos az egyik tanítványod arra járt és megmutatta nekik, hogyan használják az egeret.”

Aha – gondoltam. Ez lehetséges.

Így hát megismételtem a kísérletet. Elmentem 500 km-re Delhitől egy eldugott faluba, ahol egy szoftverfejlesztő megjelenése igen valószínűtlen volt. (Nevetés) És ott megismételtem a kísérletet. Nem volt ott szállás, így hát bekapcsoltam a számítógépet elmentem és amikor néhány hónap múlva visszatértem gyerekek játszottak a géppel.

Amikor megláttak azt mondták: “Gyorsabb processzort és egy jobb egeret adjál!”

Megkérdeztem: “Honnan tudtok ti ilyeneket?”

És nagyon érdekes volt a válaszuk. Mérges hangon azt mondák nekem: “Adtál nekünk egy gépet, ami csak angolul működik ezért meg kellett tanítanunk magunkat angolul, hogy használni tudjuk.” (Nevetés) Ekkor hallottam először tanárként a “megtanítjuk magunkat” kifejezést ilyen természetesnek véve.

Íme egy rövid klipp azokból az évekből. Ez a “Luk a Falban” első napja. Jobb oldalt egy nyolc éves fiú áll. A balján pedig a tanítványa. Ő hat éves. És éppen böngészést tanítja neki. És aztán az ország más részein megismételtem a kísérletet újra és újra. És mindíg ugyanazt az eredményt kaptam. [“Luk a Falban film” – 1999] Egy nyolcéves srác magyarázza a nővérének, hogy mit csináljon. És végül egy kislány marathi-ul magyarázza, hogy mi ez és hogy “Egy processzor van benne”.

Így hát elkezdtem publikálni. Publikáltam mindenütt. Mindent leírtam és megmértem és állítottam, hogy kilenc hónap alatt egy csoport gyerek bármilyen nyelvű is legyen, egy számítógéppel magára hagyva, egy nyugati irodai alkalmazott szintjéig eljut. Saját szememmel láttam. Újra és újra.

Kíváncsivá váltam, hogy még mire képesek ha ezt meg tudták tenni. Elkezdtem kísérletezni különböző témákban, többek között a kiejtéssel kapcsolatban. Dél Indiában van egy gyerek közösség melynek tagjainak az angol kiejtése nagyon rossz. Szükségük lett volna jó kiejtésre, hogy könnyebben állást találjanak. Adtam nekik egy beszédfelismerő programot egy számítógépen és azt mondtam: “Addíg beszéljetek hozzá, amíg azt nem írja ki amit mondtok!” (Nevetés) Így is tettek. Nézzétek csak.

Számítógép: “Örvendek” Gyerek: “Örvendek”.

Azért ennek a lánynak az arcával fejeztem be a videót, mert szerintem sokan ismeritek őt. Nemrég kezdett el egy hyderabad-i call centerben dolgozni és lehet, hogy a hitelkártyátok kifizetéseivel kapcsolatban hívogatott titeket szép tiszta angol kiejtéssel.

Az emberek azt kérdezték: “Mik a határok?” “Mi mindent lehet így elérni?” Elhatároztam, hogy megcáfolom az érvelésemet egy abszurd ötlettel. Volt egy felvetésem. Egy teljesen nevetséges felvetésem. A tamil egy dél indiai nyelv. Vajon tamil anyanyelvű gyerekek egy dél indiai faluban képesek angolul megtanulni a DNS replikáció biológiáját, egy utcaszéli számítógépen? És gondoltam az elején letesztelem őket. Nulla pontot fognak kapni. Néhány hónapig hagyom őket, és visszamegyek és újra nulla pontot fognak kapni. És akkor kijelenthetem, hogy szükségünk van tanárokra. Kinéztem egy falut. Kallikuppam-nak hívták dél Indiában. Kitettem néhány “Luk a Falban” számítógépet és letöltöttem mindenféle anyagot a DNS replikációról. Nagy részét én sem értettem.

A gyerekek odarohantak és kérdezték: “Ez meg mi?”

Azt válaszoltam: “Ez nagyon aktuális és fontos, de sajnos angolul van.”

És kérdezték: “Hogy fogjuk ezeket a hosszú angol szavakat és ábrákat és kémiát megérteni?”

Én addigra kifejlesztettem egy új pedagógiai módszert, amit fel is használtam: “Halvány fogalmam sincs.” (Nevetés) “És egyébként is mennem kell.” (Nevetés)

Otthagytam őket néhány hónapra. Leteszteltem őket. Nulla pontot kaptak. Két hónap múlva visszatértem és a gyerekek körém gyűltek és azt mondták: “Nem értettünk ebből semmit.”

“Mit is vártam?” – gondoltam. És megkérdeztem: “Mennyi idő után gondoltátok azt, hogy ebből elég, egy szót sem értetek belőle?”

Azt válaszolták: “Még nem adtuk fel! Minden nap nézegetjük!”

“Micsoda?” – kérdeztem. “Nem értitek mi van a képernyőn és két hónapja folyamatosan ezt bámuljátok? De miért?”

Ekkor egy kislány, akit mindjárt láttok jelentkezik és kevert tamil és angol nyelven azt mondja: “Hát azonkívül, hogy a DNS molekula tökéletlen replikációja betegséget okoz, semmit sem értettünk meg.”

Ismét leteszteltem őket. Lehetetlen történt. Nulláról 30%-ra két hónap alatt, a trópusi hőségben egy számítógéppel a fa alatt egy olyan nyelven amit nem ismertek olyan témáról, ami egy évtizeddel előttük jár. Abszurd. De a viktoriánus mérce szerint 30% az elégtelen. Hogy fogom őket átsegíteni? Még 20%-ot javítaniuk kell. Tanárt nem találtam nekik. Viszont volt egy barátjuk. Egy 22 éves könyvelő lány, aki folyton velük játszott.

Megkérdeztem őt: “Segítenél nekik?”

Azt mondta: “Ki van zárva. Az iskolában nem tanultam tudományt. Fogalmam sincs, hogy mit csinálnak a fa alatt egész nap. Nem tudok segíteni.”

Azt mondtam neki: “Tudod mit? Használd a nagyi módszert!”

Erre ő: “Az meg mi?”

Én: “Állj mögéjük! Bármit csinálnak csak mondd nekik hogy: “Tyűha! Ezt meg hogy csináltad? Mi a következő oldal? Húú, amikor én ennyi idős voltam biztos nem lettem volna erre képes!” “Tudod a nagyik folyton ezt csinálják.”

És ő ezt csinálta a következő két hónapban. A teszteredmények 50%-ra ugrottak. Kallikuppam beérte a az új delhi-i kontroll-csoportot, amely egy drága magániskolában volt egy képzett biotechnológia tanárral. Amikor ezt láttam tudtam, hogy ki lehet egyenlíteni az esélyeket.

Itt van Kallikuppam.

(Gyerekek beszélnek) Neuronok…kommunikáció.

Amatőr módon, rossz szögből készítettem a felvételt, viszont a lány neuronokról beszélt a kezeit közben így tartotta és azt mondta, hogy “A neuronok kommunikálnak.” 12 évesen.

Vajon milyen állások lesznek a jövőben? Csak azt tudjuk, hogy milyenek ma. Vajon milyen lesz a tanulás a jövőben? Csak azt tudjuk, hogy milyen ma: a gyerekek egyik kezükkel a mobil telefont fogják és a másik kezükkel kedvtelenül a tankönyvet lapozgatják.

És milyen lesz a jövő? Lehet, hogy nem is kell majd iskolába járni? Lehet, hogy bármit amit tudni akarunk majd két perc alatt megtalálhatunk? Lehetséges, — ezt a lesújtó kérdést Nicholas Negroponte tette fel — hogy egy olyan jövő felé tartunk ahol a tudás maga is elavult? Ez rettenetes. Homo sapiens-ek vagyunk. A tudás az ami megkülönböztet minket a majmoktól. Másik oldalról viszont: A természetnek 100 millió évig tartott hogy a majmot talpra állítsa és Homo Sapiens-t faragjon belőle. Nekünk csupán 10,000 évbe telt, hogy a tudást elavulttá tegyük. Micsoda teljesítmény! A jövőnket eszerint kéne alakítani.

A legfontosabb a bátorítás. Például Kuppamban ha jól megfigyelitek, minden kísérletben mindössze annyit mondtam: “Pompás!”, bátorítva a tanulást.

Tudományos bizonyíték van arra, hogy a hüllő-agyunk, mely az agyunk közepén helyezkedik el veszély esetén blokkolja az agy többi részét. Lezárja például a prefrontális kérget, amely a tanulásért felel. Egyszerűen lezárja. A büntetést és vizsgákat veszélyként érzékeljük. Fogjuk a gyereket, lezárjuk az agyukat és azt kérjük tőlük: “Teljesítsetek!” Miért építettünk egy ilyen rendszert? Mert szükség volt rá. A birodalmak korában szükség volt túlélőkre. Aki egyedül állt a lövészárokban és nem halt meg, az átment a vizsgán. Aki meghalt, az megbukott. De a birodalmak kora lejárt. Mi a kreativitás sorsa a mi korunkban? Vissza kell billentenünk az egyensúlyt a veszélytől az élvezet felé.

Visszajöttem Angliába brit nagymamákat toborozni. Feladtam hirdetéseket “Brit nagymamákat keresek szélessávú internettel és webkamerával. Heti egy órát kérnék a szabadidejükből.” 200-an jelentkeztek két hét alatt. Több brit nagymamát ismerek, mint bárki a világegyetemben! (Nevetés) Nagyi Felhőnek hívják őket. A Nagyi Felhő az interneten várakozik és ha egy gyerek bajba jut, egy Nagyit repítünk segítségére. Skype-on keresztül jelentkezik és megoldja a gondokat. Láttam, ahogy segítettek Diggles-ből, egy északnyugati angliai faluból Tamil Nadu nevű indiai faluban lévő gyerekeken 10.000 kilométer távolságból. Mindössze egy ősi gesztust használt. “Shhh” Oké?

Ezt nézzétek!

Nagyi: “Nem tudsz elkapni. Mondjátok utánam.” “Nem tudsz elkapni.”

Gyerekek: “Nem tudsz elkapni.”

Nagyi: “Én vagyok a Mézeskalács Emberke.” Gyerekek: “Én vagyok a Mézeskalács Emberke.”

Nagyi: “Ügyesek vagytok! Nagyon jó!”

SM: Mi történik itt? Szerintem amit látunk, a tanulás az nem más, mint az önszerveződő oktatás terméke. Ha hagyjuk, hogy a tanulási folyamat magától kialakuljon, akkor a tanulás beindul. Nem nekünk kell tanítani. A tanulásnak teret kell engedni. A tanár csak beindítja a folyamatot és csodálattal telve hátradől és bámulja, ahogy a tanulás életre kel. Szerintem minden jel erre mutat.

De honnan fogjuk tudni, hogy ez igaz? Hogyan bizonyítjuk? Ki szeretnék alakítani ilyen Önszervező Tanuló Köröket (ÖTK). Lényegében szélessáv, együttműködés és bátorítás egybegyúrva. Én kipróbáltam már sok-sok iskolában a világ minden táján, és a tanárok kicsit meglepődve azt kérdezik: “Ez működik csak úgy, magától?”

És én azt mondom: “Igen magától”. “És honnan tudod?”

Azt válaszoltam: “A gyerekektől a világ minden részéről.”

Íme egy ÖTK működés közben.

(Gyerekek beszélgetnek)

Angliában vagyunk. A srác tart rendet mert ne feledjétek, nincs velük tanár.

Lány: “Az elektronok összege nem egyenlő a protonok összegével” — SM: Ausztrália Lány: “melynek eredménye pozitív vagy negatív elektromos töltés. Az ion töltését megkapjuk, ha a protonok számából kivonjuk az elektronok számát.”

SM: Egy évtizeddel megelőzi a korát.

Szerintem egy új tantervre van szükségünk, nagy kérdésekkel. Ezt már hallottátok. Tudjátok ez mit jelent. Volt idő, amikor a kőkorszaki férfi és nő az ég alatt ülve felnéztek és azt kérdezték: “Mik azok a villogó fények?” Ők megalkották az első tantervet, de mára már elvesztek azok a csodálatos kérdések. Egy szög tangensével megoldható kérdéssé tettük. De ez nem elég vonzó. Egy kilencévesnek ezt így kell feltenni: “Ha egy meteorit a Föld felé tart honnan tudjuk, hogy be fog-e csapódni vagy sem?” És ha azt mondja, hogy “Micsoda??” akkor azt mondod: “A varázsszó a szög tangense”, és otthagyod. Rá fog jönni.

Itt van néhány ÖTK-n készült kép. Hihetetlen, hihetetlen kérdésekkel próbálkoztam “Mikor keletkezett a világ? Milyen lesz a világvége?” kilenc éveseknek. Itt azt kérdeztem, hogy mi lesz a levegővel, amit belélegzünk. Ezt a gyerekek a legkisebb tanári segítség nélkül csinálták. A tanár csak felteszi a kérdést, majd hátralép és a választ csodálja.

Mi az én kívánságom? Azt kívánom, hogy tervezzük meg az oktatás jövőjét. Nem akarunk pótalkatrészek lenni a nagy emberi számítógéphez, ugye? Akkor meg kell tervezzük az oktatás jövőjét. És szeretném — egy pillanat szeretném ezt szó szerint idézni, mert tudjátok, ez nagyon fontos. Szeretném megtervezni a jövő oktatását, mely támogatja a gyerekeket mindenütt a világon, mely támaszkodik a csodálkozásra és együttműködésre való képességüket. Segítsetek megépíteni ezt az iskolát! “Felhő Suli” lesz a neve. Ezekben az iskolákban a gyerekek intellektuális kalandokban fognak részt venni melyeket a segítők nagy kérdései fognak indítani. Egy olyan intézetet szeretnék építeni, ahol tanulmányozhatom a módszert. Az intézetben lényegében nem dolgozna senki, csak egy nagyi, aki az egészségért és a biztonságért felelne. A többi a felhőből jön. A lámpákat a Felhő kapcsolná be és ki. stb., stb., mindent a Felhő irányítana.

De titeket másra kérnélek. Ti létrehozhatnátok Önszervező Tanuló Köröket otthon, az iskolákban, az iskolán kívül, klubokban. Nagyon egyszerű. Van egy nagyszerű TED dokumentum, mely leírja, hogy kell csinálni. Kérlek benneteket, hozzatok létre Önszervező Tanuló Köröket mind az öt földrészen és küldjétek el nekem az adatokat. Én majd mindent összerakok és beviszem az anyagot a Felhő Suli-ba és létrehozom a oktatás jövőjét. Ez az én kívánságom.

És még egy utolsó dolog. A Himalája csúcsaira repítelek titeket. 4000 méteren, ahol kevés az oxigén építettem két “Luk a Falban” számítógépet és a gyerekek özönlöttek oda. És volt ott egy kicsi lány, aki követett engem és én azt mondtam neki: “Tudod, én szeretnék mindenkinek adni egy számítógépet. Minden gyereknek. Nem is tudom. Mit csináljak?” És eközben megpróbáltam lefényképezni.

Ő hirtelen így felemelte a kezét és azt mondta nekem: “Láss hozzá!”

Azt gondolom ez jó tanács volt. Követni fogom a tanácsát. Nem beszélek többet. Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm. (Taps) Köszönöm. Köszönöm. (Taps) Nagyon köszönöm. Csodás! (Taps)

Forrás: https://www.ted.com/talks/sugata_mitra_build_a_school_in_the_cloud/transcript?language=hu

The post Építsük meg a Felhő Sulit appeared first on KOLLABOR.

felső suli Archives - KOLLABOR

Építsük meg a Felhő Sulit